UPDATE! Béla bácsi, apukám kollégája megjavította a hajszárítónkat! Mondtam, hogy nem érdemes rögtön kidobni valamit, ha nem működik!

Ez az írás nem jött volna létre, ha nem várok babát, nem taxizom a klinikára egy orvosi műszerész sofőrrel, és teszek kényelmes köröket a babakocsival (a baba is benne volt) napfényes késő délutánokon. 

Rendkívül szép környezetben, egy bódénál várakozok férjemre, aki elemet vesz a pihenőszékbe.

Olybá tűnhet, hogy nem véletlenül egyre népszerűbbek a slow mozgalmak. Élj lassabban! Egyél lassabban (oké, nálam lassabban amúgy sem tud senki enni, tényleg!)! Legyél a jelenben! Rendben, gondoljuk magunkban, két megbeszélés és tízcsilliárd beérkező "tegnapra kell" email elolvasása és feldolgozása közben akkor majd lassabban vesszük a levegőt, hosszabb ideig rágjuk a fiók mélyéről elővadászott 3 hete lejárt csokis nápolyit. Ráadásul hazafelé direkt a hármas metroval megyünk, hátha megint lerobban egy fakockától, és akkor gyalog mehetünk haza, gyönyörködve a budapesti táj szépségeiben, magunkba szívhatjuk a város éltető, oxigéndús levegőjét, és mosolyoghatunk a vidám, interakcióra kész járókelőkre. Nos, ez kicsit utopisztikusan hangzik, de van valami mégis, ami megihletett a minap ebben a témában.

Ha olvastátok korábbi írásaimat, erőteljesen nyilvánvalóvá vált, hogy kisbabát várok, utolsó írásomban már nagyon-nagyon. Örömmel adok róla hírt - bár aki a facebook és instagram oldalamat követi, már erről is értesült, hogy egészségben megszületett kisfiunk. Életrevaló teremtés, boldogság és fáradtság vegyül ereinkben az utóbbi hetekben. Néha jut idő azért kikapcsolódásra, most is szundikál éppen, míg én írom ezeket a rendkívül hasznos és szórakoztató sorokat. Na de vissza a sztorira. 

A várandósság utolsó pár hetében kétnaponta kellett mennem a klinikára a hivatalos protokoll szerint, ami - tekintve, hogy a szülés küszöbén álltam - tömegközlekedve elég mókás és/vagy kellemetlen jelenetekbe torkollhatott volna, illetőleg gyakran nem vették észre, hogy babát várok (tényleg - hátulról gyakorlatilag nem látszott), és nem voltak rám tekintettel. Anyu is óva intett ettől, de bevallom, azért néha mégis metroztam (Élj bátran! - egy másik mozgalom). A férjem nem tudott elszabadulni folyton a munkájából - nyilván a bénábbnál bénább időpontok és órákon át tartó várakozás övezte a vizsgálatokat. A kormány mögé már vagy 2 hónappal azelőtt sem fértem oda, úgyhogy autóval sem tudtam menni. Vagyis mégis - a népszerű és közkedvelt budapesti taxivállalatok egyikével. 

Korábban a taxizást egy szükséges rossznak gondoltam, bár többször is utaztam már különböző szolgáltatókkal, hol pozitív, hol negatív élménnyel távozva, de nem jellemzően kerestem a beszélgetés lehetőségét. Most viszont az otthonlét, a kevesebb napi inger és emberi kontaktus hatására elkezdtek érdekelni a taxisok történetei. Ezt biztosan érezték ők is, mert nagy szeretettel meséltek az életükről, a családjukról; egy krapek például a felesége szüléséről is mesélt, sajnos volt, aki nem szívesen vitt annak tudatában, hogy bármelyik pillanatban megindulhat a szülés... és volt egy idősebb fazon, aki különösen megmaradt az emlékezetemben.

Történt ugyanis, hogy mikor felvett a ház előtt, eszébe jutott, hogy a környéken korábban létezett egy olló- és késélező; érdeklődött, hogy megvan-e még. Elmesélte, hogy a lányának vett egy fodrászati ollót pár éve, de sajnos kiment az éle (az ollónak), viszont kár lenne kidobni, mert ahhoz túl értékes. Ő nem ért ehhez a nagyon speciális területhez - bár évekig orvosi eszközöket (szikéket, késeket, stb.) javított. Fogalmam sem volt, hogy az ollóélezés ennyire speciális téma, de nagyon jól szórakoztam az utazás alatt, és sajnáltam, hogy halvány gőzöm nem volt, milyen üzletről beszélhet, pedig elég jól ismerem a közeli utcákat - gondoltam én. Az utazás véget ért, elbúcsúztunk, az olló élezése annyiban maradt.

A minap azonban különös dolog történt. A férjemmel és pár hetes babánkkal kimerészkedtünk a lakás oltalmazó közegéből, hogy friss levegőt és kalandokat szívjunk magunkba, mintegy egy-másfél kilométer sugarú területen. A kimozdulás célja maga volt a séta, nem az A pontból B-be eljutás, ezért minden pillanatát ki tudtuk élvezni. Észrevettem, hogy a járdákat sajnos nem a babakocsik tologatásához méretezték, a takarításukat sem tartják éppen fontosnak, és az úttesten átkeléshez gyakran kell elég magasról lelépni, ami babakocsival szintén nem annyira kényelmes. Ellenben - ahogy egyik képes bejegyzésemben már említettem - off-road kalandokat is átélhetünk a járdák és utak minősége által biztosítva.

Ez az út az absztrakt művészet miatt ilyen töredezett. Várja a színes kifestést.

Amint ezeket nyugtáztuk, figyelmünket tovább tudtuk irányítani a környező utcák hangulatára, a házakra, feliratokra. És ennél a pillanatnál nyer értelmet mindaz, amit a slow mozgalom taníthat nekünk. A lelassult tér-idő kontinuum felfedi a titkait: hirtelen megpillantottam az olló- és késélező műhely reklámtábláját az egyik ház homlokzatán. Kikerekedett a szemem, mert azelőtt soha nem tűnt fel. Annyira meglepődtem, ugyanakkor megörültem ennek, hogy le is fényképeztem, hogy segíthessek taxis "ismerősömnek" (aztán rákerestem neten, és találtam egy jobb képet). 

Nagyon örülnék neki, ha eljutna hozzá ez a bejegyzés, és az olló visszanyerné méltó fényét (és élét). Ez többek között azt az ismét népszerűsödő trendet is tovább erősítené, hogy használati tárgyainkat ne dobjuk ki rögtön, ha úgy véljük, tönkrement, hanem először próbáljuk megcsinálni, megcsináltatni!

Apropó, a hajszárítónk az utóbbi időben csak hideg levegőt fúj... tudtok ajánlani valakit, aki megszerelné?

SCHATZ