Az előbb megállapítottam magamban, hogy ha ilyen gyorsan nő a babám, és ilyen vehemensen díbolja a játszószőnyeg boltívét, mint aminek tanúja voltam, akár Góliátnak is becézhetem (és persze ötletelhetek, milyen strapabíró játékokkal lássuk majd el, ha nagyobb lesz). Hihetetlen érzés részese lenni annak a csodának, ami körüllengi ezeket a piciket. Mivel a saját babakorunkra nem emlékszünk, gyermekeinken keresztül újraélhetjük a titkos időszakot, amikor még saját nyelvünkön beszélgetünk a láthatatlan világgal.

Hogy egy kis nyoma is maradjon ennek a varázsnak, elhívtuk kedves fotósunkat, Anikót, hogy otthonunkban, valós környezetben örökítse meg családi pillanatainkat - ekkor két hetes volt kisfiunk. Meghitt légkörbe invitállak benneteket a következő képekkel, amelyekkel egy kicsit részesei lehettek annak a hangulatnak, amit gyakran érzünk - ha tudunk a jelenben, a mindennapokban figyelmesek lenni.

Az újszülött fotózás egyik alapkellékét is megpróbáltuk bevetni...de ő már élénkebb baba volt, nem kívánt elszunnyadni. Helyette jól lepisilte a kendőcskét. :D

Nem is tudtuk sokáig fotózgatni a kosárban, nagyon mocorgott, ezért inkább felvettem. Itt nagyon jól szokta érezni magát.

Azért kellett egy kis figyelemelterelés a lurkónak, szerencsére zenével egész könnyen ment.

Erre nem találtam megfelelő szavakat. 

Egy új világ, amit még szokni kell. Nem megy olyan könnyen, de van vigasz. 

Az élet egyik misztériuma. Néha - éjszakánként - inkább hisztérium...de erről talán majd máskor.

 Apával teljes a boldogság.

Szeretet, biztonság. Béke, hazaért.

Az utolsó kép már a jövő felé kacsint, valószínűleg a gyerkőc életében is ugyanolyan mindennapos lesz a zene, mint a miénkben. Egyelőre nincs választása...:D Most titkon remélem, hogy nem dobolni akar majd. 

Örülök, hogy megoszthatom ilyen formában azt a sok örömet, amiben részünk van. Nehéz volt válogatni, mert csodálatos képek születtek, ezúton is köszönöm Anikó. Ne legyenek persze illúzióink, az elmúlt majd' 3 hónap rengeteg kihívást tartogatott; soha nem éreztem még akkora erőfeszítést, mint a szülésnél, és akkora örömet sem, amit a férjem arcán láttam, amint meglátta újszülött fiunkat. Sokszor volt olyan érzésem, hogy fogalmam sincs, mitől éreztem olyan elfoglaltnak magam korábban, na most már sejtem, mit jelent. Az első hat hétben szerintem az összes addig tapasztalt fáradtság egyben érkezett, de mostanában próbálom szinten tartani az energiámat és agykapacitásomat - bár néha nem jutnak eszembe szavak, és megdajkáltam már az üres takarót is. Néha sírok és küzdök, mert hatalmas a változás a korábbi életemhez képest, erre talán a 9 hónap sem elegendő készülés. De főleg mosolygok, és boldog vagyok, mert megadatott ez a semmihez sem fogható időszak és harmónia, ami úgy érzem, kiült az arcomra, amióta a szívem alatt hordtam ezt a kis csodát (és elmúlt az émelygés :P). Legalábbis, ezt mondják... :)

SCHATZ